Csupa legenda... Ebbe a sorozatba nem kerül be senki, aki nem ünnepelt világhíresség. Paco de Lucía, a flamenco mestere és a gitár virtuóza az egyetlen előadóművész a Quizás, quizás, quizás ciklusban, aki nem latin-amerikai. 1947-ben született Dél-Spanyolországban, az apja is flamenco-gitáros volt (Antonio Sánchez), akárcsak egyik fivére, Ramón de Algecíras, miközben másik fivére, Pepe de Lucía ismert flamenco-énekes. A de Lucía név a portugál anyától, Lúcia Gomestől származik, pontosabban az ő tiszteletére vette fel a két testvér.
Ez a felvétel még egy szempontból egyedi - legalábbis a sorozatban -: ez az egyetlen, amelyiken nem énekelnek. Így most nem is mellékelek szöveget :). Ez a felvétel is példa arra a boszorkányos sebességre, amelyet gyakran emlegetnek Paco de Lucía gitárjátékával kapcsolatban.
És amelyet a szemünkkel is megnézhetünk az alábbi videón.
Ez egy rövid bejegyzés lesz, csak azért, mert nem tudtam ellenállni. Nem gondolom, hogy Nat King Cole-nak ez a felvétele különösebben kiemelt helyen lenne a Quizás, quizás, quizás interpretációi között, de valahogy mégis imádom az előadó összetéveszthetetlen amerikai akcentusa miatt. Bár a számnak van népszerű angol nyelvű változata - meglepő módon Perhaps, perhaps, perhaps címen - a fekete jazzénekes ezúttal spanyolul adja elő.
Nat King Cole (1919-1965) - eredeti nevén Nathaniel Adams Coles - népszerű énekes, dalszerző és zongorista volt. Egy kissé lájtosan politizált is: kampányolt Kennedy mellett, és hallatta a hangját polgárjogi kérdésekben, bár bírálói szerint nem elég hangosan. Spanyol nyelvű lemezeit az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején rögzítette. Ez a felvétel első spanyol lemezén, az 1958-ban Havannában rögzített Cole Español címűn szerepel.
A szöveget most újra közlöm, mert apró eltérések vannak az egyes változatok között, és szeretnék kedveskedni filológiai érdeklődésű hallgatóimnak. A dal változékony sorát zölddel szedem.
Siempre que te pregunto, Que cuándo, cómo y dónde, Tú siempre me respondes, Quizás, quizás, quizás...
Y así pasan los días, Y yo desesperado, Y tú, tú, contestando, Quizás, quizás, quizás...
Estás perdiendo el tiempo Pensando, pensando Por lo que más tú quieras ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Y así pasan los días, Y yo desesperado, Y tú, tú, contestando, Quizás, quizás, quizás...
Y así pasan los días, Y yo desesperado, Y tú, tú contestando, Quizás, quizás, quizás...
Estás perdiendo el tiempo Pensando, pensando Por lo que más tú quieras ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Y así pasan los días, Y yo desesperado, Y tú, tú, contestando, Quizás, quizás, quizás... Quizás, quizás, quizás... Quizás, quizás, quizás...
Na annyira nem is lett rövid a bejegyzés.
És persze ma is egy YouTube videóval zárjuk a műsort - hihetetlen, hogy a YouTube-on minden megvan -: Let There Be Love.
Gyönyörűségemet lelem a változatokban, a valódi örökzöldekben, amelyek mindig új életre kelnek, amikor egy tehetséges művész a saját hangján adja elő őket. Önmagukban talán nem sokat érnek, de az interpretáció során jelentéssel telítődnek, és izgalmassá válnak. Sokfélévé.
Egyik kedvencem, a Quizás, quizás, quizás ('Talán, talán, talán') egy boleró cha, vagy más néven ritmikus boleró 1947-ből. A boleró cha - mondják a tánchoz értők - átmenet a boleró és a cha-cha-cha között. Biztos. A szerző a kubai Osvaldo Farrés. 1903-ban született, népszerű dalszerző volt Havannában, de dalai ismertté váltak az Egyesült Államokban és Európában is. A 40-es években egy zenei rádióműsort is vezetett. 1962-ben emigrált, és hazájától távol halt meg 1985-ben.
Első előadónak a Pocakosokat, a Los Panchos Triót választottam. A triót három gitáros alkotta, akik mind énekeltek is. Az együttes 1944-ben alakult, azóta többször megváltozott az összetétele, és az egykori vidám zenészek ma már nem is élnek (Rafael Basurto Larát leszámítva, aki viszont csak 1976-ban csatlakozott a trióhoz, és ma La Voz de Los Panchos - 'A Pocakosok Hangja' - néven egyedül képviseli a legendás hármast). Működésük során végigkoncertezték Latin-Amerika szinte minden országát.
Végül valamit a szövegről, mert az sem egészen érdektelen. Röviden arról szól, hogy a "lírai hősnek" már rohadtul elege van abból, hogy szerelmese csak vesztegeti az időt azzal, hogy bizonytalanságban hagyja, és nem ad egyértelmű választ. A mire is? A szexre? A házasságra? Nos, éppen ez az, ami nem derül ki a szövegből, és ez a meghatározatlanság többféle értelmezést tesz lehetővé. Másként hangzik például a dal, ha férfi, és másként, ha nő énekli.
Siempre que te pregunto, Que cuándo, cómo y dónde, Tú siempre me respondes, Quizás, quizás, quizás...
Y así pasan los días, Y yo voy desesperando, Y tú, tú, tú contestando, Quizás, quizás, quizás...
Estás perdiendo el tiempo Pensando, pensando Por lo que más tú quieras ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Y así pasan los días, Y yo voy desesperando, Y tú, tú, tú contestando, Quizás, quizás, quizás...
Siempre que te pregunto, Que cuándo, cómo y dónde, Tú siempre me respondes, Quizás, quizás, quizás...
Y así pasan los días, Y yo voy desesperando, Y tú, tú contestando, Quizás, quizás, quizás...
Estás perdiendo el tiempo Pensando, pensando Por lo que más tú quieras ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Y así pasan los días, Y yo voy desesperando, Y tú, tú, tú contestando, Quizás, quizás, quizás... Quizás, quizás, quizás... Quizás, quizás, quizás...
A mai videón természetesen a Trio Los Panchos játszik egy másik szép bolerót: Flor de azalea.
Nyugi, ez az utolsó felvétel az As Time Goes By-ról. Egyben a kedvencem, sőt talán az egyetlen olyan interpretáció, amelyet önmagában is igazán szeretek - függetlenül a változatok iránti szenvedélyes "hermeneutikai" érdeklődésemtől. Mert Billie Holiday édes hangja összetéveszthetetlen, és a sok évtized távlatából is elvarázsol és megborzongat.
Billie Holiday (1915-1959) az olyan tragikus sorsú és egyben zseniális énekesnők közé tartozik, mint a pár hete már bemutatott Janis Joplin. A szegénységből indult, fiatalon prostituált is volt, aztán karrierje magasra ívelt, de belül boldogtalan maradt. Zűrös szerelmi ügyek, és persze a heroin, ami miatt a hatóságokkal is meggyűlt a baja. Gyakorlatilag pénz nélkül halt meg 44 éves korában szív- és májelégtelenségben. És közben: a jazz egyik halhatatlan dívája. Lady Day, ahogy élete végén nevezték.
Egy igazi csemege: az örökifjú rocksztár énekli a negyvenes évek szentimentális slágerét. Rod Stewart ma elmúlt hatvan, de még nem élt, amikor a Casablancát bemutatták. Az évezred elején egész sorozatot adott ki The Great American Songbook címen csupa örökzöld slágerrel. A sorozat II. "kötete" 2003-ban jelent meg As Time Goes By címen, rajta természetesen a címadó dallal.
Legalább ennyire izgalmas a dal másik előadója, az elbűvölő Queen Latifah. Az amerikai énekesnő, színésznő és modell (!) valamivel fiatalabb Rodnál, 1970-ben született. Nálunk talán a Chicago Mama Mortonja számít a legemlékezetesebb alakításának.
Ez a felvétel arra is alkalmat ad, hogy megismerkedjünk az As Time Goes By intrójával, amely sok felvételen hallható, de a mai kivételével egyiken sem azok közül, amelyeket kiválasztottam. Az angolul nem tudók számára röviden: a dal arról szól, hogy akármekkorát változott is a világ, a szerelem az szerelem, a férfinak kell a nő, a nőnek kell a férfi, és mindkettőnek kell a romantika és a csók. (Hogy az alábbi intróban Rod Stewart - több más előadóhoz hasonlóan - mért mond "third dimension"-t, azaz harmadik dimenziót "fourth dimension", negyedik dimenzió helyett, amitől ugye értelmét veszti az Einsteinre való utalás, az számomra rejtély.)
Sokkal több felvétel készült az As Time Goes By-ról, mint amennyit a hallgatók (olvasók) untatása nélkül itt meg lehetne jeleníteni. Ella Fitzgerald azonban nem hagyható ki a sorból.
Ismét egy legenda, és ismét valaki, aki rendesen végigélte a századot. Ella Fitzgerald 1917-ben született, és 1996-ban halt meg. "A dal first ladyje" kétségkívül a legnépszerűbb jazz énekesnő volt az Egyesült Államokban mintegy fél évszázadon át. Életében 200 albumot készített, és a lemezek eladási példányszáma 40 millióra rúg.
Ennek a felvételnek külön érdekessége, hogy Ella 1970-es budapesti koncertjén készült. Ez az egész igazából arról szól, mennyire nem számít maga a dal, és milyen fontos az előadó és a kontextus. Ez a nagyon igénytelen, romantikus kis dallam új életre kel, amikor minden idők legnagyobb jazz énekesnője a saját képére formálja. Hát gyertek vissza gyakran, mert lesznek itt még érdekességek.
Az alábbi YouTube videón Ella egy 1930-as klasszikust ad elő. A Georgia on My Mind Stuart Gorrell és Hoagy Carmichael szerzeménye, és valószínűleg még többen énekelték, mint az As Time Goes By-t. Tulajdonképpen egy Georgia nevű lányról szól, de úgy is lehet érteni, hogy az érzelmek Georgia államra vonatkoznak, így hát a dal Georgia hivatalos himnuszává lett. (Azt hiszem, úgy senki nem értette, hogy Grúziáról szól :).)
A következőkben szeretném bemutatni az As Time Goes By néhány jeles interpretációját. A dalt nagyon sokan énekelték, így a teljesség meg sem közelíthető. Először lássunk néhány adatot magáról a számról! Ha hihetünk a Wikipédiának, a szerző Herman Hupfeld, aki a dalt 1931-ben írta az Everybody's Welcome c. musical számára, és eredetileg Frances Williams (1901-1959) adta elő.
Mai előadónk az amerikai legenda, Frank Sinatra (1915-1998). Hát akkurátusan végigélte a 20. századot. Sokak szerint a század legnépszerűbb szórakoztató művésze volt, és egyben a legnagylelkűbb emberbarát: állítólag több mint egymilliárd (!) dollárt adott élete során különböző karitatív alapítványoknak. Több mint 50 filmfőszerepet játszott, és a Guinness rekordként tartja számon, hogy 1980. január 26-án Rio de Janeiróban 175 ezer ember előtt adott koncertet. Ez alighanem a legnagyobb közönség volt, amely valaha egy szólóénekes kedvéért összegyűlt.
You must remember this, A kiss is still a kiss, A sigh is just a sigh, The fundamental things apply.... As time goes by.
And when two lovers woo, They still say 'I love you', On that you can rely No matter what the future brings, As time goes by.
Moonlight and love songs, never out of date. Hearts full of passion, jealousy, and hate. Woman needs man, and man must have his mate, That no one can deny.
It's still the same old story, A fight for love and glory, A case of do or die. The world will always welcome lovers.... As time goes by.
Moonlight and love songs, never out of date. Hearts full of passion, jealousy, and hate. Woman needs man, and man must have his mate, That no one can deny.
A mai YouTube videó Sinatra talán legnagyobb sikerét, a My Way-t mutatja be egy kis hommage vetítéssel. A My Way-re persze külön is vissza kéne térni egyszer, hiszen nálunk talán ismertebb a Gypsy Kings előadásában, és ez a kétféle interpretáció talán megér egy "adást" :).
A Me llaman Caye után újra filmzene, de több mint hatvan évet visszaugrunk az időben. A Casablanca különleges varázsa tulajdonképpen érthetetlen. Ahányszor megnézem, annyiszor kell beismernem, hogy a cselekmény tele van lehetetlen, logikátlan és következetlen elemekkel. És mégis: ahányszor megnézem, annyiszor kavar fel és nyűgöz le újra Kertész Mihály halhatatlan mozija. Miben áll a titok? Szerintem elsősorban a nagyon jól kitalált karakterekben, akiket kitűnő színészek jelenítenek meg. Ebben a filmben szinte mindenki izgalmas. Elsősorban persze Rick (Humphrey Bogart), aki a westernekből lehet ismerős: kiábrándult, cinikus felszín, keménység és határozottság, de - mint Renault kapitány szellemesen megjegyzi - valójában "sentimentalist", aki végül példát mutat önzetlenségből és önfeláldozásból. De minden mellékszereplő egy külön világ: nemcsak Renault kapitány (Claude Rains) vagy Ferrari, a feketepiac feje (Sydney Greenstreet) emlékezetes, hanem egy életre megjegyeztük az ügyeskedő Ugarte (Peter Lorre), a bölcs főpincér, Carl (Szőke Szakáll) vagy akár a Marseillaise-t könnyezve éneklő névtelen gitáros énekesnő (Corinna Mura) és a nagyonszerelmes mixer-vagy-mi Sascha (Leonid Kinsky) alakját is. Szerintem az is zseniális, hogy a film egyetlen igazán szürke alakja egyben az egyetlen egyértelműen pozitív figura: a nemzetközi ellenállás hőse, Victor Laszlo (Paul Henreid).
De ez egy zenei blog, és a következő napokban a nagy filmsláger, a szerelmi emlékeket felkavaró As Time Goes By különböző interpretációit szeretném bemutatni. Természetes, hogy először az eredeti filmzenéről lesz szó, a jobbra található Miniamp indítógombjára kattintva a Casablanca egyik nagyjelenetének hangjai csendülnek fel. A jelenet szereplői: a gyönyörű Ilsa Lund, a nagy szerelem (Ingrid Bergman) és Sam, a zongorista-énekes, aki már Párizsban is a szerelmesek hű társa volt. Samet Dooley Wilson játssza, és mai "adásunkban" ő énekli el a "Múlik az idő"-t (avagy: "Az óra jár"-t).
ILSA: Hello, Sam.
SAM: Hello, Miss Ilsa. I never expected to see you again.
He sits down and is ready to play.
ILSA: It's been a long time.
SAM: Yes ma'am. A lot of water under the bridge.
ILSA: Some of the old songs, Sam.
SAM: Yes, ma'am
Sam begins to play a number. He is nervous, waiting for anything.
ILSA: Where is Rick?
SAM (evading): I don't know. I ain't seen him all night.
Sam looks uncomfortable.
ILSA: When will he be back?
SAM: Not tonight no more. He ain't coming. Uh, he went home.
ILSA: Does he always leave so early?
SAM: Oh, he never...well...he's got a girl up at the Bleu Parrot. He goes up there all the time.
ILSA: You used to be a much better liar, Sam.
SAM: Leave him alone, miss Ilsa. You're bad luck to him.
ILSA: Play it once, Sam, for old time's sake.
SAM: I don't know what you mean, Miss Ilsa.
ILSA: Play it, Sam. Play "As Time Goes By."
SAM: Oh I can't remember it, Miss Ilsa. I'm a little rusty on it
Of course he can. He doesn't want to play it. He seems even more scared now.
ILSA: I'll hum it for you.
Ilsa starts to hum.
Sam begins to play it very softly.
ILSA: Sing it, Sam
And Sam sings.
SAM: You must remember this, A kiss is just a kiss, A sigh is just a sigh, The fundamental things apply, As time goes by.
The door of the gambling room opens. Rick comes swinging out. He's heard the music and he's livid.
SAM: And when two lovers woo, They both say I love you, On that you can rely, No matter what the future brings, As time goes by.
Rick walks briskly up the piano.
RICK: Sam. I thought I told you never to play...
Az alábbi videón viszont nem ez a jelenet látható, hanem a film tetőpontját jelentő "We'll always have Paris" jelenet: Ilsa és Rick búcsúja.
A radio knauszi most költözött ide, a korábbi "adások" a Legrégebbiek rovatban olvashatók. Ez egy kísérlet arra, hogy kedvenc zenéimet - és azokhoz kapcsolódó gondolataimat, kósza ismereteimet - megosszam azokkal, akiket érdekel. Mindig csak a legfrissebb "adáshoz" kapcsolódik zene, a régebbi bejegyzésekből csak a szöveg marad meg, és az esetlegesen hozzájuk kapcsolódó YouTube videó.
Ezekben a napokban Manu Chao a vendégünk. Először három kedvenc dalomat mutattam be a Clandestino című albumról (1998) ma pedig egy nagyon szép betétdal következik egy a közelmúltban bemutatott filmből.
Manu Chao 1961-ben született Párizsban. Zeneileg nehezen besorolható eredeti fazon, eredetileg punkénekes, mai stílusa talán valamiféle világzene. Akár szó szerint is: Manu Chao maga a megtestesült multikulti. Anyja baszk, apja galiciai (gallego), akik Franco elől menekültek Spanyolországból Franciaországba még Manu születése előtt. Párizs elővárosában bevándorlókból álló soknemzetiségű környezetben nőtt fel a későbbi dalnok, aki összesen hét nyelven (francia, spanyol, angol, arab, gallego, portugál, angol és nyugat-afrikai wolof) énekel, gyakran ugyanabban a számban keverve a nyelveket. A dalok tartalma is a multikulturalizmust, a bevándorlókkal, az idegenekkel való szolidaritást fejezi ki, és általában egy harcos baloldaliságot jelenít meg.
A Princesas című filmet Magyarországon Utcalányok címen mutatták be, követve azt a hagyományt, amely szerint a külföldi filmek címe minden további nélkül megváltoztatható a forgalmazó pillanatnyi ötletei alapján. (A kedvencem ebben a műgfajban a Crash c. film, amelynek a címét Ütközésekre magyarították nyilván abból a megfontolásból, hogy az ütközés szónak magyarul nincs egyesszáma, vagy mert a fordító úgy vette észre, hogy több ütközés is van a filmben, és így próbálta tökéletesíteni cím és cselekmény összhangját. V. ö. Karinthy Kosztolányi-pontosításával: "Négy fal, egy plafon és egy padló között".) Mindegy. Az alábbiakban álljon itt némi információ (az odeon.hu-ról) Fernando León de Aranoa 2005-ös filmjéről.
"A történet két nőről szól, akik prostik, és egyben egy kicsit hercegnők is. Az egyikük Caye, aki csaknem harminc éves, a munkásosztályból származik, külseje rendezetlen. Másikuk, Zulema egy száműzetésben élő "hercegnő”. Kedves lány, de a mindennapjai meg vannak pecsételve, hiszen illegális bevándorló. Amikor találkoznak, helyzetükből adódóan konfliktus alakul ki közöttük: a legtöbb prostituált érthető okokból ki nem állhatja azokat a bevándorlókat, akik az ő szakmájukban kívánnak elhelyezkedni. Caye és Zulema azonban hamar rájön, hogy - bár helyzetük különböző - hasonló problémákkal küszködnek."
Me llaman Caye, pisando baldosas, la revoltosa y tan perdida. Me llaman Caye, calle de noche, calle de día. Me llaman Caye, voy tan cansada, voy tan vacía, como martinita por la gran ciudad.
Me llaman Caye, me subo a tu coche, me llaman Caye de malegría. Calle dolida, calle cansada de tanto amar.
Voy calle abajo, voy calle arriba, no me rebajo ni por la vida. Me llaman Caye y ese es mi orgullo, yo sé que un día llegará, yo sé que un día vendrá mi suerte, un día me vendrá a buscar a la salida un hombre bueno pa to la vida y sin pagar mi corazón no es de alquila.
Me llaman Caye, me llaman Caye calle sufrida, calle tristeza de tanto amar. Me llaman Caye calle más calle.
Me llaman Caye siempre atrevida me llaman Caye de esquina a esquina. Me llaman Caye bala perdida asi me disparó la vida. Me llaman Caye del desengaño calle fracaso, calle perdida.
Me llaman Caye vas sin futuro Me llaman Caye va sin salida Me llaman Caye calle más calle las tres mujeres de la vida suben pa bajo bajan pa arriba como martinita por la gran ciudad.
Me llaman Caye me llaman Caye calle sufrida calle tristeza de tanto amar Me llaman Caye calle más calle.
Me llaman siempre y a cualquier hora, me llaman guapa siempre a deshora, me llaman puta también princesa me llaman calle sin nobleza. Me llaman Caye calle sufrida, calle perdida de tanto amar.
Me llaman Caye me llaman Caye calle sufrida calle tristeza de tanto amar.
Me llaman Caye me llaman Caye calle sufrida calle tristeza de tanto amar.
Me llaman Caye me llaman Caye calle sufrida calle tristeza de tanto amar.
Me llaman Caye me llaman Caye calle sufrida calle tristeza de tanto amar...
Cultivo una rosa blanca (en julio como en enero)...
Hadd szóljon!
Itt a legfrissebb bejegyzéshez kapcsolódó zenét hallgathatod. Sajnos mindig csak azt. (Bocs.)
RSS
Ha rendszeresen értesülni akarsz a frissítésekről, az új adásokról, használj RSS-olvasót. Ha semmit nem tudsz az RSS-ről, próbálkozz a Wikipédián, vagy ami még jobb, nézd meg a Google Readert.
De ha Firefoxot használsz - 2.0 fölött - vagy Internet Explorer 7-est, akkor az is elég, ha az alábbi linkre kattintasz, és engeded, hogy megtörténjen veled, aminek történni kell :).
A blogom RSS-feedje - amit ATOM-nak is neveznek - innen tölthető le.
