Stand By Me - U2 & Bruce Springsteen

1987. szeptember 25-én a philadelphiai JFK Stadionban a törött kezű Bono odakiáltott a közönségnek: "Akar valaki játszani a gitáromon?" Erre megjelent Bruce Springsteen. Bono: "Bruce Springsteen akar játszani a gitáromon. Ő valami helyi srác?" Ezután együtt lenyomták a Stand By Me-t, amit csak egy nagyon gyenge minőségű felvételen tudok most bemutatni. A számot különben mind a U2, mind Springsteen többször előadták.

A képen a két sztár látható, de egy másik alkalomból ölelkeznek.



A U2 nevű formáció 1976-ban, azaz az érettségim évében - azaz Bono 16 éves korában - jött létre Dublinban, és a 80-as évek közepétől világszerte rendkívül népszerű. Ez egyszerre jelenti a közönség dollárokban is kifejeződő rajongását és a szakmai kritika folyamatos elismerését. A zenei minőségen túl meg kell emlékezni az együttes, és különösen a frontember, Bono rendkívül aktív társadalmi-politikai elkötelezettségéről is. Bono a ONE nevű nagyszabású amerikai kampány egyik kezdeményezője és legismertebb szóvivője. A ONE 2004 óta szervezi akcióit a világszegénység felszámolása érdekében. Jelszava: Make poverty history, ami valami olyasmit jelent, hogy a szegénység kerüljön végérvényesen a történelem süllyesztőjébe.

Az 1949-ben született Bruce Springsteen - a Főnök - művészetében szintén elválaszthatatlan a rock és a politika. Dalai gyakran szólnak a kisemberek, a munkások hétköznapjairól, a megélhetés nehézségeiről, de ezen túlmenően Springsteen maga is kiveszi a részét több jótékony alapítvány tevékenységéből.

És persze a videón is ők ketten énekelnek, de egy másik koncerten (2003-ban Miamiban) és persze mást: Because the Night.

Stand By Me - John Lennon

A kilencvenes évek elején történelemtanárként fogalmaztam meg a következő gondolatot. Ha egy hegyes szakállú kopasz ember figyelmünkbe ajánl egy olyan világot, amelyben nincs tulajdon, nincsenek országok, és nincs vallás, akkor felháborodunk, hogy micsoda világtól elrugaszkodott pali ez. Ha viszont ugyanezt egy hosszú hajú, kerek szemüveges fiatalember énekli, akkor szép gondolatnak érezzük. A különbség a kettő között az, hogy Lenin tényleg lépéseket tett annak érdekében, hogy mindez megvalósuljon, Lennon viszont egy eszményt fogalmazott meg, amelyről nem akart végleg lemondani. (Arra csak később jöttem rá, hogy az Imagine-ról mért éppen Leninre - és nem, mondjuk, Marxra - asszociáltam. Maga a cím, továbbá a refrénben visszatérő "dreamer" szó ugyanis feltűnően rímel a Mi a teendő? egy szerintem fontos passzusára. Érdemes utánaolvasni :).)

Hát igen, a rendszerváltás idején vennem kellett egy nagy levegőt, és ki kellett mondanom, hogy nem tudok már marxista lenni. Lennon ebben a helyzetben a folytonosságot jelentette: a vonatkoztatási pontot, amelyet nem tagadtam meg. És nemcsak, talán nem is elsősorban az Imagine, a Give Peace a Chance, a Power to the People, a Woman is the Nigger of the World és más direkt politikai dalok miatt. Sokkal többről van szó: a fennállóval való meg nem békülésről az élet minden területén.



Na de térjünk rá a Stand By Me Lennon-féle változatára! 1975-ben Lennon kiadott egy nagylemezt Rock 'N' Roll címen, amelyen csupa olyan dalt énekel, amelynek nem ő a szerzője, és amely ifjúkora zenei világát idézi. Számomra különösen fontos ez a verzió, mert Lennon előadásában ismertem meg egyáltalán a számot, és őszintén szólva sokáig azt hittem, hogy Lennon saját számáról van szó.

És azért sem az Imagine lesz a mai videón.

Stand By Me - Otis Redding

Nem sokkal a Stand By Me 1961-es megszületése után 1964-ben - érdekes módon szintén 23 éves korában - lemezre énekelte a dalt az ünnepelt fekete soul énekes, Otis Redding (1941-1967) is. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a felvételt, több fantáziát, kreativitást érzek benne, mint az eredetiben.



A soul - ezt írják a zenetörténeti kézikönyvek - a gospel és a rythm and blues (R&B) házasságából született zenei műfaj. Mintegy szekularizálja a vallásos gospelben rejlő mély érzéseket azzal, hogy a populáris szórakoztató zene ritmusvilágával turbózza fel őket. Az előző adásban bemutatott Ben E. King mellett Ray Charles volt a soul egyik megalapítója, vagy legalábbis úttörője. Maga Otis Redding apja egyébként baptista lelkész volt, így a zenei gyökerek egészen egyértelműek.

Az alábbi diavetítés hátterében Redding leghíresebb dala szól: Sitting On The Dock of The Bay.

Stand By Me - Ben E. King

Ami engem igazán izgat, az a könnyű dalocskák titka. Amikor fiatal voltam, egyszerűen láttam a dolgokat: Mozart értékes, a Beatles szórakoztat. Persze nekem nagyon fontos volt akkor is a Beatles, de valahogy elfogadtam, hogy ez kevesebbet ér, nem a katarzisra megy, meg ilyesmi. Ahogy öregszem, egyre kevésbé látok világosan. Odáig még rendben van, hogy Presser nagy értékeket hoz létre, pedig állítólag könnyűzenét művel. De hogy a Különös éjszaka volt mért szorítja össze mindig a szívemet, azt már nem könnyű megmagyarázni. Tényleg csak azért, mert ilyen egyszerű lélek vagyok? Vagy mégis lehet érték az egyszerűben is? Akkor is, ha történetesen nem népdal? Biztos, hogy a Megrakják a tüzet többet ér, mint a Stand By Me?

A Ben E. King, Jerry Leiber és Mike Stoller által írt dal, amelyet Ben E. King énekelt először 1961-ben, állítólag a világ negyedik legtöbbször előadott dala (ki hitte volna, hogy ilyen statisztika is van?): kb. 7 milliószor énekelték. 2001-ben az amerikai lemezgyártók szövetsége (RIAA) oktatási célból csinált egy közvéleménykutatást ("hogy előmozdítsa az amerikai zenei és kulturális örökség jobb megértését"). A szavazók kiválasztották a 20. század 365 legjelentősebb amerikai dalát. A Stand By Me a 21. lett. (Jó, az Over the Rainbow lett az első, de ezt most hagyjuk.) Röviden arról szól, hogy semmi sem számít, ha velem vagy. Ami nem egy nagyon eredeti gondolat a szerelemről. Viszont a jó zene mellett - vagy annak részeként - mégis csak jelen van benne a szorongás is: a biztos pont, amit a szerelem jelent, mégis csak egy ránk boruló éjszakában és egy összeomló világban jelent kapaszkodót.



Persze most egy darabig a csapból is ez fog folyni. Úgy értem, a radio knauszi csapjából. Az első adás: a kezdetről szól. 1961 nagyon régen volt, akkor még Ben E. King csak 23 éves volt, most már egy kicsit több, mint a képen is látszik. Népszerű énekes egy halom albummal, de azért elsősorban mégis úgy ismerik, mint aki először énekelte a Stand By Me-t. Sokat mondó tény, hogy széles körű karitatív tevékenységének központja a Stand By Me Alapítvány.

When the night has come
And the land is dark
And the moon is the only light we'll see
No I won't be afraid, no I won't be afraid
Just as long as you stand, stand by me

And darlin', darlin', stand by me, oh now now stand by me
Stand by me, stand by me

If the sky that we look upon
Should tumble and fall
And the mountains should crumble to the sea
I won't cry, I won't cry, no I won't shed a tear
Just as long as you stand, stand by me

And darlin', darlin', stand by me, oh stand by me
Stand by me, stand by me, stand by me-e, yeah

Whenever you're in trouble won't you stand by me, oh now now stand by me
Oh stand by me, stand by me, stand by me

Darlin', darlin', stand by me-e, stand by me
Oh stand by me, stand by me, stand by me

A videón egy még régebbi jazz az idős Kinggel: Money Honey.

Perhaps, perhaps, quizás - Lila Downs

Lila Downst a Fridából ismertem meg, aztán megnéztem tavaly a Szigeten, és mindjárt vettem is egy cd-t tőle. Egy törékeny csaj. Látszólag. De a tüdejébe belefér Mexikó. És hát ő is olyan, hogy mindent a maga képére formál, mint az előző adásban bemutatott Celia Cruz vagy a Gypsy Kings vagy - bocsánat a végképp idétlen hasonlatért - Rita Pavone.



Lila Downs 39 éves mexikói énekesnő, erősen kötődik a mexikói indián népzenéhez, de szívesen énekel társadalmi-politikai töltetű dalokat, hagyományos latin zenét, jazzt, sok mindent. Ezen a felvételen az eredeti bolerót eléggé átalakítja, mondjuk, kreatívan fogja meg a dolgot. Azért is jó, hogy ez is bekerül a sorozatba, mert így legalább egy példa lesz az angol nyelvű szövegváltozatra, amely egyébként eléggé elterjedt. Ez persze vegyes nyelvű, de akkor is... :)

You won't admit you love me and so
How am I ever to know
You always tell me
Perhaps, perhaps, quizas...

Y así pasan los días
Y yo, desesperada
Y tú, tú contestando
Quizás, quizás, quizás...

Estás perdiendo el tiempo
Pensando, pensando
Por lo que más tú quieras
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?

So if you really love me say "yes"
But if you don't, dear, confess
And please don't tell me
Perhaps, perhaps, quizas...

Siempre que te pregunto
Que cuándo, cómo y dónde
Tú me respondes
Quizás, quizás, quizás
quizas, quizas, quizas
pensando...

Estás perdiendo el tiempo
Pensando, pensando
Y así pasan los días
Y yo desesperandmente
pensando tambien, tambien...

Siempre que te pregunto
Que cuándo, cómo y dónde
Tú siempre me respondes
Quizás, quizás, quizás...

A million times I’ve asked you and then
I ask you over again
You only answer
Perhaps, perhaps, quizas...

If you can't make your mind up,
We'll never get started,
And I don't want to wind up
Being parted, broken hearted.

So if you really love me say "yes"
But if you don't, dear, confess,
And please don't tell me
Perhaps, perhaps, quizas...

Vida mia ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Vida mia, no me hagas perder más el tiempo

¿Hasta cuándo?

Mira que esta sopa se me esta enfriando,
No me hagas perder más el tiempo, mi vida

No me hagas perder más el tiempo,
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?
Que esta sopa se me esta enfriando.

És ez az utolsó darab ebből a sorozatból. Őszintén szólva nekem kedvem lenne folytatni, de hát jóból is megárt a sok, és most már ideje valami egész mást keresni.

De addig is a mai videó persze, hogy a Fridából lesz: Salma Hayek táncol, Lila Downs énekel, Antonio Banderas vigyorog: Alcoba azul - Kék alkóv.

Qizás, quizás, quizás - Celia Cruz

Három fekete öregasszony énekel a szívemben, őket hívom elő, ha valami fáj. Az egyik dalában a szomorúság és a derű szétválaszthatatlanul fonódik össze egy különös kelet-atlanti életérzéssé. Ő Cesária Évora a Zöld-foki-szigetekről, akit korábban már bemutattam (még a radio knauszi régi folyamában), és aki az idei Sziget programjában is szerepel. Az idén lesz 66 éves. A másiknál a mindent uraló fájdalom ellenpontjaként van jelen a derű titokzatos módon. Ha valakinek ennyire fáj az élet, és mégis kibírja, sőt énekel, annak a derű mélyen áthatja a lelkét. Ő Chavela Vargas Mexikóból. Eredetileg Costa Rica-i, nemrég volt 88 éves (!). A harmadiknál a derű maga a kirobbanó életöröm, neki az élet karnevál. Hát igen, ő a mai vendég, Celia Cruz Kubából. Már nem él. 2003-ban halt meg, 78 éves korában. New Jersey-ben, mert természetesen emigrációban élt 1960 óta.



Havannában még úgy volt, hogy spanyoltanár lesz, de aztán egy tanára azt mondta neki, hogy énekesnőként egy nap alatt kereshet annyit, mint tanárként egy hónapban. Így is történt. Mármint hogy nem lett spanyoltanár, viszont énekesnő lett. Persze nyilván keresett is: 23 évesen készült el első lemeze Venezuelában. Most legyen elég róla ennyi, majd lesz még Celia Cruz-sorozat, és akkor mondok mást is.

A szöveget egy kicsit ő is variálja, de most már nem közlöm újra, pont elég változatot hoztam le korábban.

És a mai videóban mi másról is énekelhetne Celia, mint hogy az élet karnevál, nem igaz, hogy mindig kegyetlen, mert tele van szépséggel és örömmel: La vida es un carnaval.

Quizás, quizás, quizás - Marisela

Marisela népszerű mexikói-amerikai énekesnő. 1987 óta összesen 11 albuma jelent meg, ez a szám a 2000-ben rögzített Historia de un amor című lemezen hallható.



Hát Marisela nem egy élő legenda, talán nem is kiemelkedő ez a felvétel, de szerettem volna egy példát arra is, hogy milyen egy mai slágerszerű feldolgozás. Nem, nem ez volt az igazi okom. Hanem a szöveg. Egy ici-picit Marisela is másképp énekli azt a sort. Így vagy úgy a legtöbb interpretációban az hangzik el, hogy telnek a napok, és a hős elveszíti a reményt, kétségbeesik (desesperado/desesperada, vagy desesperando). Marisela viszont reménykedik (várakozik): aquí esperando. Na most vajon ez mást jelent-e? Mert ugye ha telnek a napok, és várakozunk, akkor közben óhatatlanul veszítünk a reményből. Szóval azért tartalmilag itt sincs szó nagyon másról. Most azt mondhatjátok, hogy egy tingli-tangli sláger igénytelen szövegével minek annyit foglalkozni. Jogos. De ha valaki szereti a nyelvet (vigyázat, kétértelműség: szereti a nyelvet általában, és szereti ezt a nyelvet konkrétan), akkor szívesen babrál szövegekkel, még ha nem is túl épületesek.

És akkor lássuk a szöveget!

Siempre que te pregunto,
Que cuándo, cómo y dónde,
Tú siempre me respondes,
Quizás, quizás, quizás...

Y así pasan los días,
Y yo aquí esperando,
Y tú, tú, contestando,
Quizás, quizás, quizás...

Estás perdiendo el tiempo
Pensando, pensando
Por lo que tú más quieras
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?

Y así pasan los días,
Y yo aquí esperando,
Y tú, tú, contestando,
Quizás, quizás, quizás...
Quizás, quizás, quizás...

Y así pasan los días,
Y yo aquí esperando,
Y tú, tú contestando,
Quizás, quizás, quizás...

Estás perdiendo el tiempo
Pensando, pensando
Por lo que tú más quieras
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?

Y así pasan los días,
Y yo aquí esperando,
Y tú, tú contestando,
Quizás, quizás, quizás...
Quizás, quizás, quizás...

És akkor egy ráadás videó Marisela kebleivel: Enamorada y herida - Szerelmesen és megsebezve...

Quizás, quizás, quizás - Sara Montiel

Hát igen, a Rossz nevelés-verzió... Kétségtelenül az egyik legautentikusabb előadás, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni, és nem csak arról van szó, hogy ki hogyan találkozott először a dallal, és melyik élményt akarja újraélni. Én a Rossz nevelésben hallgattam először érdeklődéssel a Quizás, quizás, quizás-t, szóval persze nem akkor ismertem meg, de hát korábban nem nagyon érdekelt. Akkorra viszont már ki volt hegyezve a fülem a soundtrackekre. Tudtam, hogy itt örök értékek vannak látszólag mellékesen beillesztve a cselekménybe. Akkor már megtanultam, hogy ki Celia Cruz, mert hallottam a Lantanában a Te busco-t. Akkor már volt egy csomó felvételem a Cucurrucucu-ról, mert hallottam a Beszélj hozzá-ban Caetano Veloso különleges, rendhagyó előadásában (bár akkor még nem tudtam, hogy rendhagyó). És már ismertem a Llorona mítoszát, mert láttam a Fridát, ahol Chavela Vargas énekelte elgyötört férfihangján (bár csak később tanultam meg, hogy Chavela Vargas mekkora művész). Szóval csak azt akarom mondani, hogy nyitva volt az ajtó, amelyen belopózhatott a szívembe ez a régi kubai boleró.

Magáról a La mala educaciónról nem akarok sokat írni. Nagyon szeretem Almodóvart, de ez nem annyira emlékezetes élményem. A lényeg, hogy a filmben a nőnek öltözött Gael García Bernal "énekli" a dalt a spanyol díva, Sara Montiel hangján. Az "ikonikus" filmsztár, a spanyol szex-szimbólum, aki jövőre lesz 80 éves, maga is szerepelt a filmben, egy részletet láthattunk az 1969-es Esa mujer ('Ez a nő') című spanyol filmből.

És itt látható Sara Montiel egy nem tegnap készült felvételen, és mellette - bocs, mégis alatta - Gael García Bernal. Ha figyelmesen megnézzük, nincs tényleg valami hasonlóság a két tekintetben? Valami reménykedés, amely talán mindkettőnél csak a csábítás eszköze...




A szöveget megint közlöm az aktuális előadásnak megfelelően, zölddel szedve a változékony sorokat.

Siempre que te pregunto,
Que cuándo, cómo y dónde,
Tú siempre me respondes,
Quizás, quizás, quizás...

Y así pasan los días,
Y yo desesperando,
Y tú, tú, contestando,
Quizás, quizás, quizás...

Estás perdiendo el tiempo
Pensando, pensando
Por lo que tú más quieras
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?

Y así pasan los días,
Y yo desesperando,
Y tú, tú, contestando,
Quizás, quizás, quizás...

Por lo que tú más quieras
¿Hasta cuándo? ¿Hasta cuándo?

Y así pasan los días,
Y yo desesperando,
Y tú, tú contestando,
Quizás, quizás, quizás...

És végül az emlegetett filmjelenet. Zeneileg csonka, viszont látható...