Színek - La vie en rose - Édith Piaf

Elnézést kell kérnem a hosszú hallgatásért. Most mondhatnám, hogy sok dolgom volt, ami igaz is, de az igazi ok nem ez. A szenvedély most egy kicsit áttevődött a személyes és oktatási honlapomra, amelyet teljesen újradizájnoltam az utóbbi hetekben, és hát ezzel töltöttem az éjszakáimat a radio knauszi helyett.

A La vie en rose ('rózsaszín élet') régóta foglalkoztat, igazából érdemes lenne készíteni egy sorozatot a változatairól, egyszer talán meg is csinálom. Hihetetlen nagy sláger, rengetegen énekelték vagy dolgozták fel instrumentálisan. És megint a titok: mi van ebben a soványka dallamban, ami elbódít és magával ragad? Persze, hogy megint a film volt a kiindulópont nekem. A La vie en rose-t ugyanis előszeretettel használják filmzeneként, a legismerteb talán a Sabrina (1954) volt, amelyben Audrey Hepburn énekelte Humphrey Bogart savanyú képébe bele. Na én nem ebben szerettem meg, hanem a jóval későbbi francia Jeux d"enfants-ban ('gyerekjátékok'), amelyet - ki tudja, mért - Szeress, ha mersz címen vetítettek nálunk (Yann Samuel első filmje). Nos, a film egyszerre édeskés, giccs, limonádé és tragikus, torokszorító, rémisztő. Nekem ilyen a La vie en rose is, ne kérdezzétek, miért. Talán a film miatt. Talán Piaf miatt.



Édith Giovanna Gassion pici, törékeny testével szolgált rá a Piaf ('veréb') művésznévre. A családi háttér ezúttal igen érdekes: anyja bárénekesnő volt, de lelépett Isztambulba egy jó szerződéssel, ezért a kis Édith a nagyanyjához került, akinek viszont bordélyháza volt Normandiában. Na nem maradt ott sokáig, mert hamarosan apja vette magához. Louis Gassion egyebek mellett kígyóemberként lépett fel, és itt már a lánya is hasznossá tudta tenni magát, mert apja mutatványa után énekléssel vezette le a feszültséget. Alighanem itt derült ki, hogy van némi énekhangja.

Na de innen csak a lényeget. 1947-ben megtalálta élete nagy szerelmét, Marcel Cerdan bokszolót (na jó, tegyük hozzá: világbajnokot), és innentől az életet már rózsaszínben láthatta. Egészen 1949 őszéig, amikor Cerdan gépe lezuhant, Piafot pedig előbb az alkohol, majd a morfium kerítette hatalmába. 1963-ban halt meg, 48 évesen. Ha össze kéne gyűjteni a francia szellem öt jelképét, bizonyára ő lenne az egyik. A 20. század egyik meghatározó művésze volt.

Na de mai adásunk nem elsősorban róla, hanem a Rózsaszín életről szól, amely dal Piafé volt eredetileg, nemcsak azért, mert ő énekelte először 1946-ban, hanem azért is, mert ő írta a szövegét Louis Gugliemi zenéjére.

És most természetesen a szöveg franciául. Akit érdekel az angol fordítás, az nézze meg ezt a helyet, ott több fordítási kísérlet is olvasható. A francia helyesírásért nem vállalok felelősséget, viszont örömmel veszek minden korrekciót.

Des yeux qui font baiser les miens,
un rire qui se perd sur sa bouche
Voila le portrait, sans retouche,
de l'homme auquel j'appartiens

Quand il me prend dans ses bras
Il me parle tout bas
Je vois la vie en rose
Il me dit des mots d'amour
Ces mots de tous les jours
Et ca m'fait quelque chose
Il est entre dans mon coeur
Une part de bonheur
Dont je connais la cause
C'est lui pour moi, moi pour lui dans la vie
Il me l'a dit l'a jure pour la vie
Et des que je l'apercois
Alors je sens en moi mon coeur qui bat

Des nuits d'amour ne plus en finir
Un grand bonheur qui prend sa place
Des ennuis, des chagrins, des phrases
Heureux, heureux à en mourir

Quand il me prend dans ses bras
Il me parle tout bas
Je vois la vie en rose
Il me dit des mots d'amour
Des mots de tous les jours
Et ca m'fait quelque chose
Il est entre dans mon coeur
Une part de bonheur
Je reconnais la cause
C'est toi pour moi, moi pour toi dans la vie
Tu me l'as dit t'l'as jure pour la vie
Et des que je t'apercois
Alors je sens en moi mon coeur qui bat

Az alábbi videón a másik legnépszerűbb változat, Louis Armstrongé látható-hallható.